Valódi angolnafélék (Anguillidae)

Az (európai) síkos angolna
Anguilla anguilla

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

Az angolnának még más sajátságos érzéke is van. Megérzi az időjárás minden változását. Zivatar előtt épp annyira nyugtalanul mozog ide-oda, mint az ívási vándorlás megkezdése előtt. A környező elem nyomásváltozásai iránt rendkívül érzékeny. Az angolna nemcsak a felszínen, hanem a föld alatt is vándorol. Spandl "Die Tierwelt d. unterirdischen Gewässer", Wien, 1926” Steindachner közlése alapján azok közé a halfajok közé sorolja, amelyek a karsztos vidékeken a földalatti vizekbe is behatolnak. Az epiruszi Janinatóban, amely teljesen lefolyástalan, angolnák élnek, amelyek csakis földalatti úton juthattak el oda, mégpedig valószínűen a néhány kilométerrel odébb levő Kormos folyóból. Ez csak feltevés, arra azonban, hogy az angolna a föld mélyén is vándorol, Massimo Sella, a rovignói (Isztria) tengeri élettudományi intézet igazgatója kísérleti úton szerzett közvetlen bizonyítékokat.
Sella professzornak feltűnt, hogy a Timavo torkolatában felállított angolnafogó fészekben időnként rendkívül feltűnő módon elszíntelenedett angolnákat is találnak. A halőrök ezeket fehér vagy a hegyi angolna néven különböztetik meg a többitől. Sella professzor ezeket a sajátságos színezetű példányokat vizsgálva, arra a gondolatra jött, hogy elhalványodásukat, mint a barlangi állatokét általában, a hosszas földalatti tartózkodás idézhette elő. Bellini tanár közlése szerint ilyen sápadt angolnákat a comacchiói lagunákban csak tavasszal fognak, amikor a Reno folyó árja bezúdul a medencébe. A tiszta vízben a halvány angolnák hamar megsötétednek. A sápadt angolnák adták Sella professzornak azt az ötletet, hogy kísérleti úton fürkéssze ki az angolnák alvilági vándorlását. Erre a célra megjelölt angolnákat használt, amelyekre vagy tüzes bélyeget sütött, vagy pedig úszóikat csonkította meg. Kísérleteit, amelyekről a sevillai nemzetközi tengertani és vízügyi összejövetelen 1929.-ben számolt be, 1927. októberében végezte. Összesen 494 megjelölt angolnát bocsátott szabadon Trebicianóban, San Canzianóban és a Timavo felső szakaszában. A behelyezés időpontjától számított egy éven belül, Duino mellett, a Timavo torkolatában a megjelölt angolnáknak 1.8 százalékát fogták ki. A megcsonkított úszószárnyak valamennyien kiegészítődésnek indultak. A megkerült angolnák mind ezüstös nászruhát hordtak és ezt azok a példányok, amelyeket a rovignói akváriumba vittek, továbbra is megtartották.
A trebicinói kihelyezés után a torkolatban az első megjelölt angolnák 40, a san canzianóiak 55, a felső timavóiak pedig 188 nap múlva kezdtek mutatkozni. A megjelölt angolnák csodálatosképpen sértetlenül hatoltak keresztül a san canzianói barlang zuhatagain, amelyek félelmetes zúgással tűnnek el a föld gyomrában. Sella kísérleteiből (lásd: "Estese migrazioni dellanguilla in acque sotterranee", Mem. R. Com. Talassogr. It., 1929, No. CLVIII.) kétséget kizáróan kiderült, hogy az angolna 50 km-es vándorutakat is megtesz a föld mélyén, és ott időzik egy esztendeig.
"… Azt lehet mondani, - fejezi be jelentését Sella professzor, - hogy az Anguilla anguilla csodálatos története mindig újabb és újabb meglepetésekkel szolgál…"
Az itt vázolt kísérleteknek gyakorlati jelentőségük is van, mivel a révükön kiderült, hogy a Karszt vizekbe sikeresen lehetne angolnákat betelepíteni, amelyeket nászvándorlásuk alkalmával a torkolatban is ki lehetne halászni. A síkos angolna vándorkedvére Herman Ottó könyvében a következő adatot találjuk:
"… Az 1885.-i országos kiállítás halászati osztályában Migazzy Vilmos eleven angolnákat is állított ki, de a tartó nem volt jól befedve, és azok bizony éjen át mind kiszöktek. Reggel a felügyelő személyzetet nagy felindulásban találtam, sehogy sem tudták, hova lettek a halak. Én legott lefüggönyözött asztalok alatt kerestettem, hol a rettenetes porral, forgáccsal teleragadva, csakugyan meg is kerültek. A vízbe téve legott teljes élénkséggel úszkálni kezdtek, nyomban megtisztultak, s újra kezdték a kimászkálást…"

Étlapja rákokból, főképp bolharákból, rovarlárvákból, szúnyoglárvákból, férgekből, kagylókból és csigákból áll. Ezek mellett apró halakkal, például a fehérhalak ivadékaival is táplálkoznak. A nagyobb angolnák termetesebb zsákmány után is látnak. Találtak már a gyomrukban 15 centiméteres, sőt ennél nagyobb pisztrángokat is. Kedvelik a békapecsenyét is, sőt olykor egereket, vízi pockokat és fiatal kacsákat is zsákmányolnak. Az angolna ínyencfalata a halikra. Igen szívesen keresi fel a pontyok ivóhelyeit, ahol nem egyszer kerülnek varsába olyan angolnák, amelyek degeszre ették magukat ikrával. A kaviár iránti gyöngéjük miatt az angolnák arra is vetemednek, hogy elhullott halakból rágják ki az ikrát.
Az angolnának ezt a tulajdonságát a halászok is jól ismerik. Walter szerint az angolnák különösen a lazacot, a tokot és bizonyos heringféléket támadnak meg. Az angolnák a horogra került vagy a hálóba akadt állatok ivarnyílásán át hatolnak be, mindenekelőtt az ikrájukat falják fel, majd a belső szervekre is rákerül a sor.
Ha a viharos idő miatt a hálókat egész nap nem lehet bevonni, a zsákmánynak igen gyakran hűlt helyét találják a halászok. Csak a bőrök és a csontok maradnak hátra bűnjelek gyanánt. Egyetlen lazacban találtak már 20 kisebb angolnát is. Növényi anyagok az angolnák táplálkozásában egyáltalán nem játszanak szerepet, számos gyomortartalmat vizsgáltak meg és alig néhányszor találtak benne fű és nádtöredéket, továbbá főtt burgonyát és árpaszemeket. Az angolna tehát kimondottan ragadozóhal, zsákmányának minősége és nagysága, és ezzel együtt a tőle okozott kár is életkora, neme és tartózkodási helye szerint különböző.
A pontyhoz hasonlóan az angolna is nyugalmi állapotban húzza át a telet. Befurakodik a fenéktalajba, s álomszerű állapotba jut, amelyből csak a tavasz melege költi fel. Olykor azonban télen is eljár zsákmányolni, amit az is bizonyít, hogy horoggal már ebben az évszakban is fogtak angolnát. Az angolna azt a képességét, hogy az iszapba be tudja magát ásni, arra is felhasználja, hogy a víz kiszáradása esetén biztonságba kerüljön. Télire lecsapolt pontyos tavakban a tavaszi benépesítés után többször találtak már angolnákat, amelyek csak az iszapban telelhettek át. Az ilyen áttelelés természetesen csak akkor lehetséges, ha a fagy nem hatol le mélyen a talajba. Ismeretesek olyan esetek is, amikor az angolnák nemcsak hosszú ideig megéltek a föld alatt, hanem táplálkoztak és növekedtek is.
A Duna felső szakaszában fogott angolnák eredetére vonatkozóan már Siebold megállapította, hogy az Északi-tenger vízhálózatából jutottak a Duna vízrendszerébe, és megjelölte útjukat is. A Volga vízhálózatában talált példányok, Berg szerint, a Keleti-tenger mellékéről vándoroltak be. A dunai angolna kérdéssel kapcsolatban Unger Emil ("Halászat", 1916) a következőket írja: "… Abban az időben, mikor az angolna ívásának és fejlődésének feltételeit még homály fedte, mesterségesen akarták ezt a gazdaságilag értékes halfajt a Dunában meghonosítani, helyesebben tömegesen elszaporítani. 1881.-ben kezdték meg ezt a munkát Németországban, nagy mennyiségben bocsátva angolna ivadékot a Dunába. Hazánkban, 1887.-ben került erre a sor. Ez év május 17-én a soroksári Duna ágba 300.000 ivadékot bocsátott bele az e célra szervezett expedíció. Az expedíció további útjában nemcsak ivadékot, hanem fejlettebb 35-40 cm hosszú angolnákat is tömegesen helyezett ki egészen a romániai Galacig, hol utolsó részletként 10.000 hím angolnát bocsátott el. Az így mesterségesen dunaivá lett angolnák nagy része megmaradt, tovább fejlődött, amiről biztos tudomást lehetett szerezni, mert az expedíció utáni időben sokféle és gyakrabban fogtak ki angolnát nemcsak a Dunából, hanem ennek mellékvizeiből is. Nagyon sokan - halászok is - manapság is azt vallják még, ha angolnát fognak, hogy az-az imént említett telepítés maradványa. Ki lehetne e deríteni azt, hogy a Dunában fogott angolnák valóban csak annak a mesterséges telepítésnek a maradványai, vagy hogy esetleg más eredetűek? Walter a Der Flussaal című munkájában, valamint Répássy a Halászat-ban írt ismertetésében megemlíti, hogy dunai angolnafogásról már a XVII. századból vannak megbízható följegyzések. Marsigli 1726.-ban megjelent, a Dunáról szóló nagy művében szintén említi az angolnát, mint igen ritka dunai halat. Még rajzát is közli. Későbbi adatok is vannak, de még mindig jóval az említett telepítési akció előtti időkből. Szóval bizonyos, hogy angolna a Dunában, a magyar és román szakaszon is, sőt a Fekete-tengerbe szakadó egyéb folyókban is, szórványosan mindig előbukkant, amint manapság is akad.
A Dunán végzett kutatásaim közben megtudtam, hogy a velencei tavi angolna fogással majdnem egy időben, 1916. augusztus 25-én, Brückler Mátyás nagymarosi halászmester is fogott egy méteres angolnát.
Hat koronáért el is adta hamarosan a helyi piacon. Több mint két évtizede halászik, és összesen 6-8 példányra emlékszik vissza, amelyek hálójába kerültek Nagymaroson. Tavaly Papp József budapesti halászmestertől hallottam egy a lágymányosi téli kikötőben fogott angolnáról. Többször megesik, hogy fognak. Legérdekesebb azonban, amit Apatinban a főhercegi halászati központban hallottam Biegl János öreg halásztól. Ő mutatott is nekem egy eleven dunai angolnát, - mint mondta - ez már a negyedik az idén Apatinban. Minden évben fognak néhányat az apatini halászok, de - szerinte - csak a fentebb említett telepítés ideje óta. Midőn ebben az állításában kételkedni kezdtem, és megjegyeztem, hogy a Dunában mindig akadt elvétve angolna, azzal a nagyon nyomós argumentummal védte állításának igazát, hogy ő már öreg halász, igen jól emlékszik az első apatini angolnára, olyant azelőtt senki sem látott és az, aki fogta, ott helyben belépti díj mellett mutogatta. Meg is nevezte az ötletes halászt, és megjegyezte, hogy manapság ezt nem lehetne tenni, mert az óta minden gyerek látott már és láthat évenként néhány angolnát. Mit szóljunk ehhez? Ha való az, hogy Apatinban, ahol emberemlékezet óta igen nagyban űzik a halászatot, a kihelyezés ideje előtt nem fogtak angolnát, azóta pedig a mai napig szórványosan mindig fognak évenként néhányat, ebből az következnék, hogy a dunai angolnák egy részét manapság is (?) a telepítés idejéből való és ívásukban a lakóhelyük viszonyai által meggátolt öreg példányok adják, mert hiszen a fönnebb elmondottak alapján világos, hogy ezek utódairól mai tudásunk szerint - alig lehet szó, nem is látszik valószínűnek…”

A magyar vizekbe történt betelepítésekről Landgraf Haltermelésünk múltjából-című cikkében
("Halászat" 1925.) a következőket olvashatjuk: "… A kísérletet 1886.-ban végeztük a német halászati egyesülettel közösen, ennek kezdeményezésére. Ők gyűjtötték nevezetesen Rendsburgban, a Vilmos császárcsatorna mellett az angolnaivadékot (Monté), és viselték a szállítással járó költségeket Oderbergig. Innentől fogva én szállítottam őket vasúton Budapestre és innen hajóval az Al-Dunára, egészen Galacig, ahol a szállítmány legértékesebb részét, mintegy 40.000 darab 40-50 cm hosszú hím angolnát juttattunk a Dunába. Megállapítást nyert, hogy az általunk kihelyezett ivadék mindenütt szépen fejlődött, és például nálunk még a Dunával kapcsolatos vizekbe is betelepült. Így megbízható értesüléseket kaptunk a Tiszáról, sőt a Szamosból, a Balatonról, ahol pár év alatt a siófoki bérlő 22 darabbal számolt be, sőt még a Velencei tóban is zsákmányoltak 2 darabot, jóllehet ugyancsak vékonyka vízér köti össze azt a Sárvízzel, Sióval, illetve a Dunával…"
Néhány tógazdaságunk is próbálkozott régebben az angolna betelepítésével. Így különösen Tatára került nagyobb mennyiségű angolnaivadék. Ez a betelepítés közvetlen a *háború előtt történt. Körülbelül négy évtizeddel ezelőtt a simontornyai (Tolna vármegye), azóta már megszűnt tógazdaság hozatott és helyezett ki angolnaivadékot. E két helyről közvetlenül juthatott angolna a Dunába. Az angolna újabb hazai előfordulásait a rendelkezésünkre álló adatok alapján vázlatosan a következőkben állíthatjuk össze. "… A budapesti körvasút és a Rákosfalva-rákoskeresztúri út keresztezésénél Rákosfalván lévő mintegy 1 kat. holdnyi, és a Rákospatak által táplált régi jégtermelő tó lehalászásánál most augusztus végével 3 darab 70-80 cm nagyságú angolnát is kifogtak. Mindenesetre érdekes volna megállapítani, hogy ezek az idegen állatok honnan s miképp kerülhettek a tóba, amely esztendők óta nem volt lehalászva?…" ("Halászat" 1912, 262. l.)
A Rózsás nevű holt Tisza ágban is fogtak angolnát. Erről a ("Halászat" (1913, 139. l.) a következőket írja:
"… Ez év május 30-án egy db 68 cm hosszú és 63 dkg súlyú angolna került a hálóba. A halászok állítása szerint egyszer, azelőtt mintegy 15 évvel fogtak egy ugyanilyen halat a Tiszában, amelyet ők kígyóhalnak neveznek…"
A Szegedi Napló 1908. szeptember 23-25.-i számaiban Lévay Béla - A dolog talán nem lehetetlen, ha Tisza halínsége-címmel írt cikksorozatot, amelyben megemlíti, hogy abban az évben négy angolnát is fogtak a halászok. Az egyik 1 m hosszú volt. Akkoriban minden esztendőben került néhány angolna a hálóba.
Az angolna dunai előfordulását Steche a következőkben világítja meg: "… Az angolna ívó helyének fölfedezése egyszerre érthetővé tette azt a jelenséget is, amelynek megmagyarázása annyi fejtörésre adott okot a szakembereknek. A Dunából és a Fekete-tengerbe ömlő többi folyóból csaknem teljesen hiányzik az angolna. Ez a tény annál kevésbé volt érthető, mivel a betelepített angolnák ezekben a folyókban is nagyszerűen érezték magukat és növekedtek. Fiatal angolnákat sokszor helyeztek be a Dunába, és ezek normálisan fejlődtek és ezüstangolnákká válva, ki is vándoroltak. Ezeknek a folyóknak a torkolatában azonban sohasem jelentkezik üvegangolna, ami arra vall, hogy az angolna ott nem szaporodik.
Ennek viszont igen egyszerű a magyarázata. A Fekete-tengerben ugyanis már aránylag kis mélységben, körülbelül 150-200 m-től kezdve olyan viszonyok vannak, amelyek minden állati életet teljesen lehetetlenné tesznek. A víz telítve van nagymennyiségű kénhidrogénnel, és ez a mérges gáz minden magasabb rendű életet megsemmisít. A Fekete-tenger nagy medencéjét a Földközi-tengerével csak keskeny és sekély szoros, a Boszporusz köti össze, és így a vízkicserélődés csak igen korlátolt. A nagy folyók rengeteg édes vizet szállítanak a Fekete-tengerbe, és jelentékenyen lecsökkentik sótartalmát.
A Boszporuszon keresztül beáramló kevés sós víz nyomban a fenékre süllyed, mivel fajsúlya kisebb, mint az édesvízé, amely könnyebb lévén, takaróréteg gyanánt a felszínen marad. A Fekete-tengerben nincsenek függélyes áramok, amelyek a hőmérsékleti különbségek alapján a különböző rétegek fajsúlybeli eltérését kiegyenlíthetnék. Ezért hiányzik a nagyobb mélységekből a rendes oxigénpótlás is. Ennek következtében nemcsak az oxigénfogyasztó szervezetek élete válik lehetetlenné, hanem a felsőbb rétegekből lesüllyedő állati hullák felbomlása sem történhetik meg rendes módon, mivel az oxidációhoz szükséges oxigén hiányzik. Ilyen módon kénhidrogén keletkezik, amelynek felhalmazódását az ehhez a viszonyokhoz kiválóan alkalmazkodott baktérium működése segíti elő…"
A föld történetének korábbi szakaszaiban, amikor a Fekete és a Földközi-tenger közt még mélyebb volt az összekötő csatorna, a viszonyok is mások voltak, és ezért találni az akkori időkből származó kövületek közt angolna maradványokat is. Az angolna egyébként a Fekete-tenger folyórendszeréből sem hiányzik teljesen, a Duna belső szakaszába például a más folyamrendszerrel való összeköttetése révén vándorol be.